A szabadkai városháza

A város legnagyobb épülete – mely sok tekintetben a legszebbnek is mondható – 1908–12 között épült Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján, a magyar szecesszió jegyében. A stilizált tulipán díszítésű városháza kivitelezési időszaka két szakaszra bontható. Az első két évben elkészült az épület, a második időben a belső munkálatok folytak a legjobb iparosok közreműködésével. Az épületet belülről szemlélve ezen aligha csodálkozhatunk. A Zsolnay-kerámiák, a bútorok, az ötvösmunkák önmagukban is valóságos műremekek, a közhivatali épületben a művészet és a kisipar összehangoltan fonódik egybe.

A tanácsterem üvegablakait – rajtuk a magyar királyokkal és történelmi személyekkel – Róth Miksa üvegfestő- és mozaik művész készítette, a megvalósításhoz a minták egy részét Nagy Sándor festőművész szolgáltatta. A városháza óratornyán a négy világtáj felé néző négy óra látható, amely a város szinte minden pontjáról jól látható.

Szabadka legnagyobb házának építését komoly viharok kísérték. Egy heves kritikus 10 000 koronát ajánlott föl magánvagyonából, hogy bontassék le a város „csúfsága”, s buzdította a lakosságot, hogy csatlakozzanak kezdeményezéséhez.

Az épület a magyar eklektika (szecesszió) egyik legjelesebb műemléke.

További információk

A városháza üvegablakai

A városházát több helyütt díszítik üvegberakások, de minden kétséget kizáróan a díszterem hatalmas üvegablakai a legszebbek. A páratlan szépségű vitrázsüvegek Róth Miksa műhelyében készültek. Saját maga a magyar történelem nagyjait ábrázoló 6 oldalsó vitrázst, a központi, Mária Teréziát, Ferenc Józsefet és a magyar királyokat ábrázoló üvegek mintáit Nagy Sándor rajzolta. A vitrázsok tanúi és elszenvedői voltak a 20. századnak. Az első világháború után elcsatolt város impozáns épületének díszes üvegablakait az új közhatalom eltávolíttatta – mivel egy másik ország dicső történetének kovácsait mutatták – és a pincébe helyeztette el. Helyükre rendes, átlátszó üvegablakok kerültek. Új vitrázsok megrendeléséről is szó volt, de ez anyagi okok miatt elmaradt. A Délvidék visszacsatolása után visszahelyezték az eredeti üvegablakokat, ám a második világháború után ismét kicserélték azokat. A vitrázsok végül a ’70-es években visszakerültek méltó helyükre, noha függönyök takarták el a festett üvegablakokat. 1977-ben egy magas rangú tisztviselő érkezett, aki megkérdezte, miért takarják függönyök a díszes ablakokat. Hallva a választ – mely szerint azok a magyar királyokat ábrázolják – így válaszolt: „jaj annak a pártnak, amely üvegkirályoktól retteg”. Ezt követően a függönyöket eltávolították, azóta a vitrázsok és a díszterem kölcsönösen egymás fényében fürödnek.

A kétszáz nevű város

Az első ismert írásos dokumentum, mely Szabadkát Zabadka (vagy Zabotka) néven említi, 1391-ből származik. Azonban a régészeti leletek bizonysága szerint már 3000 évvel ezelőtt is éltek emberek a vidéken. A település fejlődésének meghatározó pontja, hogy az Európát Ázsiával összekötő egyik szárazföldi főút mentén terült el, s története során szinte mindvégig kultúrák ütközőzónájában – lásd magyar–rác–török – vég- vagy határőrvidék volt. Az etnikai mozgások amplitúdója meglehetősen nagynak mondható. Jöttek-mentek – és maradtak – szerbek, magyarok, németek, szlovákok, zsidók, bunyevácok, görögök és mások is. Változtak az uralkodók, a birtokosok, ahogyan a város neve is. A legismertebb városnevek: Szent-Maria, Maria-Theresiopolis, Maria Theresienstadt, Szabadka és Subotica. A fontos utak találkozásánál születő város – mely földrajzi elhelyezkedése okán viharos történelmi múltra tekint vissza – a múlt század végén és e század elején vált modern közép-európai várossá. Két évtized alatt az urbanizáció felgyorsult, ipara, építészete, művészeti, művelődési élete mellett kisipara és kereskedelme is virágzott.

Szabadka önjelölt cárja

Szabadka történelmi múltjának egyik jeles alakja Cserni Jován (Jovan Nenad Crni), akit „fekete cár”-ként, vagy „fekete ember”-ként is emlegetnek. A magyar seregek mohácsi veresége (1526) után lépett a történelem színpadára. Ragadványnevét hatalmas anyajegyéről kapta. Az egyébként félszemű Cserni csapataival kiszorította a törököt erről a vidékről, önmagát pedig kikiáltotta cárnak. Nyíltan hangoztatta, hogy Isten küldötte vezérként ő a török elleni harc letéteményese. Birodalma rövid életű volt, 1527 nyarán menekülni kényszerült. Cserni Jován emlékével az 1848-ban harcoló szerb felkelőket is bátorították, nevén keresztül kívántak legitimációt szolgáltatni egy vajdasági szerb állam számára. 1927-ben a város főterén szobrot emeltek számára, ezt 1941-ben – amikor a Délvidék egy részét visszacsatolták Magyarországhoz – a honvéd csapatok ledöntötték és büntették azokat, akik a „fekete cárt” méltatva emlegették. A szerbek ma is nemzeti hősnek tekintik Jovan Nenad Crnit, aki az önigazgató Szerb Vajdaság hőse. Szobrát 1991-ben állították helyre.