Hajósi pincefalu

A török hódoltságot az 1699-es karlócai béke zárta le. Az ezt követő időszakot a Habsburg központi hatalom és a magyar függetlenségért föllépők rövidebb-hosszabb küzdelmei jellemezték. Az elnéptelenedett területekre már az 1720-as években érkeztek német ajkú telepesek főleg a dél-német tartományokból. Szervezetten és tömegesen Mária Terézia uralkodásának első két évtizedében költöztek át német-osztrák területekről, nem egyszer teljes falvak. Az összefoglalóan dunai sváboknak nevezett több tízezres kontingens javarészt Bajorországból, Baden-Würthenbergből és Hessenből érkezett a Dunán, tutajokkal. És főleg a Duna mentén telepedtek le, de voltak, akik a Partiumban, mások Kárpátalján találtak maguknak otthont. Hajósra az 1720-as évektől több hullámban érkeztek német családok.

A falutól 2 kilométerre található Hajós legismertebb, és egyben leglátogatottabb része, a löszhátra épített pincefalu. A szorosan egymás mellett sorakozó, mintegy 1200 fehérre meszelt présház a népi építészet remeke, s egyben Európa legnagyobb pincefalva. A löszfalba 20-50 méter hosszú pincealagutakat vájtak, melyek télen-nyáron kedvező, közel azonos hőmérsékletet biztosítanak az itt tárolt borok számára. Ezeket a pincelyukakat többnyire kiboltozták. A föléjük emelt présházak a szerszámok tárolására és a pihenésre jöttek létre. Szőlőmunkát az asszonyok végeztek, de a pincébe csak a férfiak léphettek be, kivéve az ünnepeket, amikor a vendéglátásért szintén a fehérnép felelt.

További információk

Pincefalvak Magyarországon

A történelmi Magyarország területén szinte kizárólag németajkúak betelepítése után alakultak ki pincefalvak. A betelepülést követően a 18. században, a feldúlt és kifosztott falvakat azonnal fölújították, a hegyet pedig szőlőheggyé alakították. A történelmi Magyarországon a Vas megyei boronapincéktől (Cák) a Kárpát-aljai sziklába vájt boros pincékig (Bereg-vidék), a szakolcai szőlőhegytől a bácskai homokba bújtatott hantolt pincékig mind a négy égtáj felé kiterjedően százezernyi emléke van a valaha mennyiségben is világhatalmi tényezőnek számító magyar borászatnak. Pincefalvak, pincesorok és pincehegyek ragyognak történelmünkben. A közismert hajósi, györkönyi vagy hőgyészi pincefalu árnyékában ott van a mezőfalvi, a solti, a bölcskei vagy a krasznabélteki (Szatmár) pincefalu. Pincesoráról híres több sváb hagyományú település, elegendő itt Palkonyát vagy Paksot (Kecskegödör) említeni. S ha pincehegyről beszélünk, tegyük a szívünkre a kezünket: a somlói vagy a hévízi mellett-mögött hányan is tudunk a monori, 960 pincét számláló Strázsa-hegyről vagy az edelényi Császta pusztáról, ami maga is hegy? Pincefalunak minősül az a szőlő és bor feldolgozására alkalmas, présházakból, pincékből álló épületegyüttes, amely egy különálló rendezési övezetben, területen, a település területén jött létre. Az itt kialakult közösségi létforma, az építészeti és természeti környezet a település kultúrájának, hagyományainak és arculatának szerves és meghatározó részét képezi. A pincefalvak önálló rend szerint élték az életüket, a faluból csak a férfiak jártak ki (a nőket leginkább csak a szüretelés alatt látták szívesen, illetve a metszésnél, kapálásnál). Pincelátogatások során a falusiak megismerték egymás borait, véleményt cseréltek, segítették egymást. A németség és a borászati hagyomány tovább él Györköny, Hőgyész, Bóly, Villánykövesd, Hajós, Nemesnádudvar, Monor, Solt, Tök, Etyek és a többi település pincefalvainak köszönhetően.

Pince és présház típusok

A bortárolás módjának és helyének két alaptípusát különböztetjük meg: a felszín feletti sík falú épületekben (présházpince) történő és a felszín alatti folyosószerűen kiképzett, vájt vagy boltozott építményekben (lyukpince) való bortárolást. Hazánkban szinte borvidékenként változik és árnyalódik a kép. A présházak leginkább a pannon tájra, a lyukpincék az ország keleti felére voltak jellemzőek, de a 19. században bekövetkezett technológiai váltás miatt az alaptípusok is megváltozhattak. A présház jellegű pincére eredetileg ott volt szükség, ahol a vörösboros erjesztés megkövetelte a gazda rendszeres jelenlétét, hiszen a törkölykalapot napjában négy-öt alkalommal le kellett nyomni az erjedő cefrébe. Keleten elegendő volt a lyukpince, mert csak a bor tárolását kellett megoldani. Akkortól viszont, hogy a bortároló hely a vendéglátás és a parasztpolgári örömök színtere lett, keleten is megjelentek a pinceházak. A városi borkészítés a fönt vázoltaktól eltérő helyzetet hozott létre. Sopronban, Kőszegen, Budán, Szekszárdon és Egerben a szőlőt a védett városi lakóházban dolgozták fel, ott is tárolták a pincében. A hagyományos csapszékek ilyen mezővárosi vagy szabad királyi városi polgárházak kapualjában alakultak ki. Tokaj-hegyalján szűk pincegádor és viszonylag keskeny pincefolyosó a jellemző. Alig találhatni vendéglátó teret, mert a bort a háznál kóstolták. Ez a rend nagyszerűen szolgálja a mai napig a tokaji borok speciális mikroklímában történő érlelését, tárolását. A szűk terek, a kisméretű hordók, a lélegző kőzet és a nemes penész együttese segíti a legjobban a kiváló alapanyag nemesedését.

A Hajós-Bajai borvidék

A Hajós-Bajai borvidék bája, hogy a Duna bal partjáról méregeti Szekszárdot. A nagy folyam itt évszázadokon keresztül több ágra szakadva, medréből ki-kilépve alakította a tájat, és ha máshol húzzák meg a szabályozott víz medrét, több település lehetne dunántúli és alföldivé vált volna néhány tolnai falu a maga szekszárdi-tolnai szőlejével. Aki tud olvasni a történelemből, biztosan meg is jegyzi magának, hogy a filoxéra idején a szekszárdi hegy lábához, a laza, homokos, a szőlőgyökér-tetűnek ellenálló talajba költöztek le a szőlők, hogy megmaradjanak. Aki pedig nyitott szemmel járja a világot, alig lát különbséget a paksi vagy faddi Duna-part és a nádudvari vagy hajósi dimbes-dombos, löszpados, homokbuckás táj között. Maga a hivatalos borvidéki termékleírás is így fogalmaz: „A Hajós-Baja oltalom alatt álló eredet-megjelölés területe Magyarország déli részén, a Telecskai dombok északi nyúlványain helyezkedik el. Nyugatról a Duna folyó, északról és keletről a Duna-Tisza-Közi Homokhátság, délről az országhatár (Szerbia és Magyarország) határolja.” A borvidék természetes tájai a Duna menti síkság déli része, a Bácskai homokhát, valamint a Bácskai lösztábla északi része. A Duna Borrégióhoz tartozó, 12 településből álló Hajós-Bajai borvidék szubmediterrán éghajlatának, löszös, humuszos-homok talajadottságainak köszönhetően számos kiváló minőségű, hungarikumnak számító borfajta hazája. A Kincses Bácskaként emlegetett soknemzetiségű tájegység fehérborokban és vörösborokban egyaránt gazdag. A borvidéken 1800 ha termőszőlőt tartanak most nyilván. A borvidék öt településén élő német ajkú lakosság magával hozta a szőlőművelés és borkészítés szeretetén túl az őshazában termesztett fajtákat is, így került e vidékre a kékfrankos és a rajnai rizling. A mai Hajós-Bajai borvidék 2066 hektáros területe az Alföldi borvidék egy részéből vált ki, amely 1998-ban a Hajós-Bajai borvidék elnevezést kapta. Ez a termőtáj mindig is különbözött az általános alföldi termőtájtól, hiszen az itteni szőlők nem homokon termettek, hanem elsősorban lepelhomokkal fedett agyagtalajon, de helyenként lösztalajon. A homokréteg vastagsága a talaj termékenysége szempontjából meghatározó. A vékony rétegű lepelhomokkal fedett talaj a legkedvezőbb a mezőgazdasági növények számára. Országos viszonylatban elmondható, hogy mind a napfénytartam, mind a napsugárzás havi és évi összege a Hajós-Bajai borvidék területén a legmagasabb. A Hajós-Bajai borvidék átlagosan 30-40 méterrrel magasabban fekszik, mint a környező vidékek. Fajtaszerkezetben a hagyományos alföldi fajták mellett már számottevő a chardonnay, a rajnai rizling, a kékfrankos, a zweigelt, a kékoportó, a cabernet sauvignon és a kadarka terület is. A borvidék talaj és éghajlat adottságai és a tengerszint feletti magassága alapján inkább a Szekszárdi borvidékhez hasonlít, mint az Alföldön lévő szőlőterületekhez, hiszen e területek a Tolnai Dombság lefutásának részei, amit csak a Duna szel ketté.