Az érdi minaret

Szulejmán szultán parancsára Hamza székesfehérvári bég a 16. században palánkvárat épített Érd-Ófaluban, a hódoltság korában Hamzsabégnek nevezték. A palánkvár építésének idejéből arra következtettek, hogy a minaret – a hozzá tartozó, azóta már elpusztult, dzsámival együtt – szintén e század végén épült. Az 1960-as években végzett ásatások azonban bebizonyították, hogy a török imahely az erősség 17. századi bővítésekor épült.

A minaret – amely ekkor csonkatoronyként állt – a régészeti feltárások eredményeire támaszkodva Ferenczy Károly építész tervei alapján épült újjá 1970-ben. Az újjáépítéskor szándékosan olyan anyagot használtak – vasbeton – ami élesen elüt az eredeti építőanyagtól első ránézésre is. Ebből fakadóan a minaret vasbeton sisakja is vasbetonból készült, amely anyagát tekintve viszonylag rideg, azonban az időjárás viszontagságainak kiválóan ellenáll. Az eredeti müezzinerkély és a minaret sisakja villámcsapás következtében pusztult el. A dzsámi visszaépítésére még csak kísérletet sem lehetett tenni, mivel az korábban elpusztult, köveit széthordták, így csupán a helyét tudták kijelölni a minaret felújításakor. A dzsámi egykori bejárata minden bizonnyal Mekka felé nézett, a vele szembeni Mihráb fülkét vasbetonból készítették el, a templom sarkait ma lámpák jelölik.

Az érdi imatorony – melyen kívül Egerben és Pécsett található még hasonló torony hazánkban – zömökségével tűnik ki a többi közül. 23 méter magas, törzse szabályos tizenkétszög alapú. A toronyba vezető lépcső a dzsámi belsejéből indult. Az imatorony müezzinerkélyére a torony belsejében levő 53 fokos csigalépcsőn át lehet feljutni, ahonnan csodálatos kilátás nyílik az Ófalura, a Dunára és a Belicza-szigetre.

További információk

A hódoltság kora

A török hódoltság korának a Buda elestétől (1541), a visszafoglaló háborúk végéig (1699) tartó időszakot nevezzük. Az oszmán támadás azonban ennél korábbra tevődik. Az 1520-as években a százados múltra visszatekintő magyar déli végvárrendszert át is törték, majd 1526-ban Mohácsnál legyőzték a magyar seregeket, a csatában II. Lajos meg is halt. Ekkor a törökök – végigrabolván az országot – Győrig hatoltak az országba, majd Bécs ellen vonultak. A császárváros sikertelen ostroma (1529) után kivonultak az országból, a déli végvidéket leszámítva nem állomásoztattak hazánkban csapatokat. A legmegfelelőbb pillanatban, 1541-ben indult csupán újabb nagy erejű támadás az ország ellen, ekkor a belháborút kihasználva – kettős királyválasztás (1526), belviszályok – a szultáni sereg komolyabb ellenállás nélkül jutott Budáig, s a várat is el tudta foglalni. Buda elestével az ország három részre szakad: a Habsburgok uralta Magyar Királyságra, a hódoltsági területekre, valamint a török vazallusként számon tartott, de vitatott jogállású Erdélyi Fejedelemségre – Erdély a legtöbb esetben magát független territóriumként értelmezte. A törökök ekkor már nem vonultak ki az országból, mivel így az áhított Bécs elleni későbbi hadműveletekhez megvolt a felvonulási terület, emellett az elfoglalt országrész mezőgazdaságilag is ígéretes területnek számított. Az elfoglalt területek az egykori Magyar Királyság közel 40%-át jelentették, majd folyamatosan bővült az Alföld nagy részével, valamint a Dunántúl déli és keleti részével. A törökök megszervezték saját közigazgatásukat, létrejöttek a vilájetek, kialakult az adóbeszedés mechanizmusa. A tizenöt éves háború (1593–1606) nagy pusztítást hozott a hódoltság területén és a határvidéken élők számára, azonban döntő vereséget egyik fél sem tudott a másikra mérni. A 17. században az Oszmán Birodalom fejlődése elmaradt a nyugat-európai államok mögött, emellett a túlzott területi kiterjedésből eredő a belső nehézségek és feszültségek a magyarországi területeket sem kerülték el. Az adóterhek egyre növekedtek – ebben szerepe volt a kettős adóztatásnak is – ugyanakkor az osztrák Habsburgok ereje egyre nőtt. Az 1683-as Bécs előtti vereség után a Szent Szövetség igen gyorsan kiűzte a törököket a Hódoltság túlnyomó részéről. Az 1699-es karlócai béke után már csak a Temesköz maradt török kézen. A hódoltság keze nyomát a török kiűzése után a városok, épületek őrizték meg. A templomok többségét mecsetté vagy dzsámivá alakították át, de magukkal hozták a keleti fürdőkultúrát is, hatalmas törökfürdők épültek hazánkban.

Török épületek Magyarországon

Az építmények közül a legjelentősebbek a mohamedán vallási épületek, a dzsámik (imaházak) voltak. Ezek közül kiemelkedik a pécsi Gázi Kászim pasa dzsámija, amely kívül nyolcszögletű, belül kör alakú, kupolával fedett, ez a kivitel a dzsámik egyik típusát jelenti. A másik típusra – téglalap alapú, sátortetővel fedett dzsámi –példa a szigetvári Szulejmán-dzsámi. A dzsámik rangját a hozzájuk épített minaretek száma jelezte, az isztambuli Kék mecsethez például hat minaret tartozik. A magyarországi az imahelyekhez egy minarettel egy minaret kapcsolódik, ezekből összesen három – a pécsi, az egri és az érdi – látható ma. Szintén szakrális épülettípus a hazánkban mindössze két helyen – Pécsett és Budapesten – fennmaradt türbe. A kupolás, nyolcszögletű sírkápolna, amelyet magas rangú vezetők, illetve a szultán sírja fölé emeltek. A világi rendeltetésű építmények közül hazánkban a fürdők számítanak a legjelentőseb. Ezek egy része természetes forrásokra épült termálfürdő, másik része gőzfürdő volt. A legszorgalmasabb fürdőépíttető Szokollu Musztafa volt, akinek nevéhez tizenhat fürdő kötődik, például a budapesti Rudas- és a Császár fürdő. Sudár Balázs: Kulturális létesítmények a török hódoltságban.

A minaret funkciója

A minaret szó az arab minara – többes számú alakja minarat – illetve az urdu minar szóból ered. Az arab szó tüzet jelent, így elképzelhető, hogy tűztorony, őrtorony funkcióval épültek a minaretek elődei, s ez a funkció a vallási szerep mellett megmaradt. Lásd például az érdi minaret elhelyezkedését, ahonnan az érdi palánk védelme szempontjából fontos helyek kiválóan láthatók. szakrális építményként arra használtatott, hogy a müezzin napjában öt alkalommal imára hívja a híveket. A minaret ezáltal szinte mindig mecset vagy dzsámi mellett áll. A minareteket iszlám jelképekként építették azzal a céllal, hogy egy hely iszlám jellegét messziről hangsúlyozzák. A minaret a muszlim mecsethez vagy dzsámihoz épített vagy illesztett, esetleg különálló, nyúlánk, felfelé elkeskenyedő torony. Formája és felülete változatos: lehet hengeres, négyszögletes vagy sokszögletű, esetleg bordás. A minaret lehet egy-, két-, vagy háromerkélyes. Az imahelyek építészeti rangját a minaretek száma határozta meg. Legtöbb minarettel az isztambuli Kék Mecset rendelkezett, pontosan hattal. A szultáni dzsámikhoz általában négy minaretet kapcsoltak, a rangosabb személyek pedig kettőt-kettőt építtettek imahelyeikhez. Magyarországon olyan dzsámi, amelyhez egynél több torony kapcsolódott volna, nem adatolható, hazánk területén egy dzsámihoz csupán egy minaret kapcsolódott. Az imaházak rangjáról árulkodik személyzetük létszáma is. Hazánkban sajnos meglehetősen töredékesek azok a számadások, amelyekből megtudhatnánk, hányan szolgáltak egy-egy dzsámiban. A legnagyobb imaházakban, például a fehérvári Nagy dzsámiban 15–16 ember is dolgozott, a legkisebben mindössze kettő: a közösség elöljárója, az imám, és a müezzin. Sudár Balázs: Kulturális létesítmények a török hódoltságban,