A túristvándi vízimalom

A ma látható, híres vízimalom építőanyagai 1752-ból származnak. A 18. századi vízi ékesség érdekessége, hogy minden lényeges építőeleme fából készült, így szerkezete éppúgy, mint zsindelyes teteje. A malom három kerékkel üzemelt, ebből kettő őrölt, a harmadik darált. Mindkét munkát kővel végezte, henger nélkül. A malomkő egy darabja ma is látható a malom bejáratánál.

1888-ban a falu legjelentősebb birtokosa, Kende Zsigmond báró felújíttatta a háromkerekes vízimalmot. Ezt követően a 20. század elején korszerűsítették, ennek keretében Ganz hengerszékeket szereltek be, melyek jobb minőségű gabonaőrlést tettek lehetővé. A faszerkezetes malomba 1928-ban dinamót szereltek be, megoldván a belső világítás problémáját, amelyet korábban olajmécsesekkel és petróleumlámpákkal végeztek.

A Túr vízállásának változásakor a malom lebontását javasolták a bárónak, aki ebbe nem ment bele, ehelyett a folyó szabályozása mellett döntött. 1952-ben államosították, megtartását komoly viták övezték, működtetését leállították, le akarták bontani, a gondatlanság miatt majdnem tönkrement, majd a ’60-as években a renoválás mellett döntöttek, 1965 óta töretlenül működik ez a páratlan szépségű és értékű ipari műemlék, amely a legnagyobb működőképes favázas vízimalom Közép-Európában.

További információk

Faszerkezetes malmok

A 12–13. században a malomipar jelentős fejlődésnek indult, ez komoly faszerkezetek megalkotását hozta magával. A 16–17. században – minden valószínűség szerint – a malomépítés a legnagyobb szakértelmet kívánó faipari mesterségnek számított. Számos fa malomépület készült boronatechnikával, mind zsilipeléses, gerendavázas szerkezettel. A boronafalat szálfákból, gerendákból építették fel, lényeges sajátossága, hogy a fal elemei vízszintesen fekszenek egymáson, elmozdulás ellen a szomszédos gerendák csapolásaik révén biztosítják egymást. A boronafalat bárdolatlan vagy bárdolt – faragott – fatörzsekből egyaránt készítették. A kevéssé kidolgozott, kevésbé pontosan illeszthető gerendák közét mohával, szalmával szigetelték. A gerendavázas falú – zsilipeléses – épület alapját összekapcsolt gerendák (talpfák) alkották. A sarkokon és a falsík másik részén függőleges oszlopokat csapoltak bele, azok tartották a koszorúgerendákat, melyekre a tetőszerkezet épült. A gerendaváz gyakran talpgerenda nélküli. Az így létrejött falváz kitöltésére különböző megoldások léteztek: vesszővel fonták be és sárral tapasztották; korcolt és tapasztott náddal töltötték ki; függőleges karókkal és a közéjük rakott sárgombócokkal rakták ki; gyakran vályoggal töltötték meg az üreget.

Vízimalmok

A vízimalom a vízenergiát kétféle szerkezettel hasznosíthatta. A vízszintes síkban forgó kerék tengelye egyben az őrlőmű forgástengelyét képezte, mint a turbina. Ez az egyszerűbb malomszerkezet a mai Románia, Norvégia, Bulgária, a délszláv államok területén volt használatos a 20. századig. A másik szerkezettípusban a vízszintes tengelyen forgó vízikerék fogaskerék-áttételen keresztül hajtotta meg az őrlőszerkezetet. A középkori Európában ez a római típusú malom terjedt el, s ez honosodott meg a magyarság körében is. Magyarországról az elsőként említett típusra nem ismerünk példát. A vízikerék meghajtási módja alapján megkülönböztetünk alulcsapó, középencsapó és felülcsapó vízimalmot. Alulcsapó vízimalomnál a vízsodor kereket alulról hajtotta, a felülcsapó malom esetében a vizet a vízikerék fölé vezették, a középencsapó kerekeknél pedig a vizet a kerék közepén vezették be. Nagyon fontos, hogy különbséget tegyünk patakmalom és a hajómalom között. Az előbbi kisebb vízfolyású patak vagy gáttal mesterségesen duzzasztott csatorna mellett, partra épített malomszerkezet, utóbbi úszó hajótestekre helyezett malom, aminek a helyét – hajózható folyókon – változtatni lehetett. A 19. századi malomösszeírások szerint hazánkban az őrlőszerkezetek nagyobb hányadát nem a szárazmalmok, hanem a vízimalmok képezték. Ennek oka részint a vízimalmok elterjedésének kedvező természeti viszonyaink, másrészt a szárazmalom állati vagy emberi hajtóerőt igényeltek.

Egyéb malomtípusok

Az ókorból ismert kézimalom emberi erővel működtetett, két malomkőből álló őrlőeszköz volt, melyet főleg a falusi háztartásokban használtak, de nem a komoly mennyiségű gabona őrlésére. A szárazmalom állati erő bevonását igényelte, teljesítménye kisebb volt a szél- és vízimalmokénál, ráadásul a modern őrlőberendezések – henger és őrlőszék – meghajtására nem voltak alkalmasak. A szélmalom a szél mozgási energiát tengelyre szerelt lapátok segítségével mechanikai munkává alakítja át. Megkülönböztetünk függőleges és vízszintes tengelyű szélmalmokat Szélmalom: a szél mozgási energiáját mechanikai munkává alakítja át tengelyre szerelt lapátok segítségével. Megkülönböztetünk függőleges és vízszintes tengelyű szélmalmokat. A gőzmalom működtetése bár költségesebb volt, mint a szélmalomé, de egyáltalában nem függött a széljárás szeszélyeitől sem a munkavégzés, sem az őrlemény minősége, ráadásul jelentősen nagyobb termelékenységet biztosított. A gőzgép elterjedésével párhuzamosan kezdett hódítani, s mivel működtetéséhez szénre volt szükség, összefüggött a vasútvonalak kiépítésével, mivel komoly mennyiségű szén szükségeltetett működtetésükhöz. A magyar liszt nemzetközi hírét a búza kiváló minősége, sikértartalma alapozta meg, de elengedhetetlen fontossággal bírt ebben a műmalmok fejlett technológiája, az ún. magasőrlés alkalmazása, valamint molnárainak képzettsége is. Ennek eredménye, hogy a magas- vagy műőrlést külföldön egy időben magyar őrlésnek is nevezték. A szakirodalom különböző malomtípusokat különböztet meg egymástól. Különbséget tesz egyszer a meghajtó energia forrása szerint. Eszerint van tehát kézi malom, emberi vagy állati erővel meghajtott szárazmalmot, vízenergiával meghajtott vízimalmot, valamint a szél energiáját felhasználó szélmalmot. Különbséget teszünk az elvégzett munkafolyamat szerint is, így létezik daráló-, lisztőrlő, hántoló, olajütő, ványoló- vagy kalló-, kendertörő, puskaportörő, zúzó-, fűrész, deszkametsző és papírmalom. Ugyanaz a malom rendszerint többféle munka elvégzésére is alkalmas volt, ezért rendeltetésük alapján nem lehet a malmokat egymástól szigorúan elhatárolt rendszerbe foglalni.

Malomipari kultúra

A malomtartás a feudalizmusban királyi haszonvételi jog – regále jog – volt, s így a földesúri haszonvételek közé tartozott. A földesurak malmaikat rendre bérbe adták jobbágyaiknak vagy idegen származású molnároknak. A 18–19. században mezővárosok, falusi és mezővárosi protestáns gyülekezeteknek is kaptak malomépítési engedélyt, a malomtartás földesúri jogát – a gőzmalmoktól eltekintve – az 1872es évi ipartörvény sem szüntette meg. A 19. század derekán feltalált hengerszékek elterjedéséig minden malom kövön őrölt. Magyarországon a hagyományos őrlőszerkezetek aránylag sokáig megmaradtak. Az 1850-es évektől a gőzmalmok rohamosan szaporodtak; 1863-tól 1873-ig számuk több mint háromszorosára nőtt. Az őrlési technika fejlődése leginkább az állati erővel meghajtott szárazmalmok korszakának végét jelezte, a 19. század végére számuk 90%-kal esett vissza, a vízi- és szélmalmok egy része évtizedekig állta a versenyt. Magyarország malomipari nagyhatalom volt a 20. század hajnalán. Ismeretesek olyan statisztikák, melyek szerint métermázsa búzatermelésben – világviszonylatban vizsgálva – Budapest Chicago városa mögött a második helyet foglalja el. Emellett a századforduló Országos Hírlap számaiban rendre szerepelnek a chicagói tőzsde gabonaár-változásai a századfordulón. Ez a tekintélyes gazdasági pozíció a Horthy-korszakban is érvényes volt.