A Szeged-alsóvárosi templom-kolostor együttes

Szeged legrégebbi szakrális épületegyüttesét a 15. század második felében kezdték el építeni. E helyen, a mai Mátyás téren volt az Árpád-kori Szent Péter ispotály templom, aminek támpillérekkel való megerősítésével és egy nagyszabású átalakítással jött létre a ma is látható forma. Az építést 1503-ban fejezték be, majd 1509. augusztus 5-én szentelték fel a templomot Havas Boldogasszony tiszteletére. Ekkor van a templom búcsúnapja, a búcsút mindig a hónap első hétvégéjén rendezik látványos körmenettel. A tornyot már a középkorban elkezdték építeni, de csak a barokk időkben fejezték be. Egyedi módon a torony aljában sekrestyét alakítottak ki. Nehéz időkben, felújítások idején a sekrestyében miséztek. A templom mellé egy kolostor is csatlakozik, mely 1459-ben már állott. A ferences rendház a mai formáját a 18. században nyerte el.

A hódoltság idején 1624-ben történt a legnagyobb építkezés, amikor új mennyezetet építettek. 1643-ban restaurálták a templomot és a főoltárt, majd pár évvel később a kolostort is rendbe hozták. A 17. század második felében nagyobb restaurációs munkálatok történtek. A templom teljes megújítása a következő századra maradt. Szakértők szerint a szegedi barokk világ legnagyobb művészi teljesítménye az alsóvárosi templom rekonstrukciója. Itt lényegében nem kerül sor építészeti stílusváltásra, csupán kiegészítésre. A templombelső berendezése teljesen a barokk ízlést tükrözi. A kolostort az 1950-es években elvették az egyháztól és szociális otthon működött benne, ennek köszönhetően eléggé lepusztult az állapota. A rendszerváltás után visszakapta a Magyarországon újraalakult rend, és a mai napig is több tucat szerzetes lakja. 2003-ban egész évben tartott az 500 éves Havas Boldogasszony templom ünnepség-sorozata. A templom megrepedt nagyharangját 2005-ben lecserélték, az új harangot pedig Bálint Sándorról, a „legszögedibb szögediről” nevezték el.

További információk

A ferencesek Magyarországon

Assisi Szent Ferenc alapította 1209-ben a rendet. A pápa már ebben az esztendőben szóban megerősítette a rend alapítását. Szigorú szabályai és megújító ereje révén a klérus ellenkezését is megtörve lendületesen terjedt szerte a világban. Az írásos megerősítésre mégis 1223-ig kellett várni. A szegénység és az evangéliumi élet követése komoly hatással volt a kor szellemére. A rend alapszabályainak szigora idővel nagy belső viszályokat okozott, emiatt a rend több ágra szakadt. A hosszú évtizedekig tartó viták végén a szigorú fegyelem hívei (az obszervánsok – a szabályt megtartók) kerültek nagy többségbe, ezért a végleges kiegyezés alkalmával, 1517-ben X. Leó pápa az obszervánsoknak adta a rend házait. Az első ferences testvérek még Assisi Szent Ferenc életében érkeztek Magyarországra. Az első rendtartomány, melyet Esztergomi vagy Magyarországi Provinciának neveztek, 1232-ben vagy 1233-ban vált önállóvá. A tatárjárást a megerősödés évtizedei követték. A testvérek a korai időktől kezdve főként lelkipásztori munkával foglalkoztak. A rendnek a középkortól fogva több rendtartománya (mariánus, szalvatoriánus, stefanita, ladiszlaita, kapisztránus) működött Magyarországon, amelyek részben területileg különültek el, részben a rend különböző ágaihoz (obszerváns, reformált, sarutlan, rekollektus) tartoztak. A rend a 19. század végén XIII. Leó pápa szorgalmazására megújuláson ment keresztül, melynek részeként a közösség több ága ismét egységre lépett a Kisebb Testvérek Rendjében (Ordo Fratrum Minorum). A rend tagjai elé a Konstitúció azt a célt tűzi, hogy Szent Ferenc nyomán „teljesen az Evangélium szerint éljenek, mégpedig testvéri közösségben; tegyenek tanúságot a bűnbánatról, a kicsinységről; és a minden ember iránti szeretetben az egész világon az Evangélium hírnökei legyenek, a kiengesztelődést, a békét és az igazságosságot hirdessék cselekedeteikkel.”

Gyógyító ferencesek

A betegápoló alakja korán összekapcsolódott a szerzetessel, aki Jézust követve gyámolította a szegényeket és gyógyította a betegeket. A kolostori betegszobák nemcsak a rendtagokat, hanem a vándorokat és a környék szegényeit is befogadták, s gyakran kórházi feladatkört töltöttek be. A betegségekkel kapcsolatos ismereteket és a gyógynövényeket a szerzetesek céltudatosan gyűjtötték, s az íróműhelyekben orvosi munkákat is másoltak. A könyvekből s a tapasztalatból szerzett orvosi ismeretekhez a kolostorok gyógynövénykertje szolgáltatta az orvosságok alapanyagát. A később világhírűvé vált szegedi paprikát Bálint Sándor föltételezése szerint a ferencesek honosították meg Szegeden. Ezt írja: „Szeged történetéből tudjuk, hogy az alsóvárosi franciskánus kolostor a török hódoltság idején hatalmas missziós terület központja, amelynek hatóköre egész Dél-Magyarországra kiterjedt. A barátok a népnek nemcsak papjai, hanem tanítómesterei, sőt orvosai is ebben az időben. Erről könyvtáruknak számtalan egykorú orvosi szakkönyve is tanúskodik. Tudjuk azt is, hogy a szegedi kolostornak valamikor hatalmas kertje volt, amely gyógyító füvekben, egzotikus növényekben, hatalmas fákban egyaránt bővelkedett. Egyáltalán nem lehetetlen tehát, hogy ők plántálták be török földről, a Balkánról, és ismertették meg az alsóvárosiakkal, a paprikatermelés későbbi nagymestereivel. Tudjuk, hogy ezekben a századokban különösen a hideglelés (malária) tizedelte népünket, és éppen ennek orvossága, csillapító szere gyanánt tűnik föl a paprika." A rendház kertjében ma már újra foglalkoznak a gyógynövények termesztésével. A Ferences Látogatóközpontban megismerkedhetünk a szerzetesek gyógyító munkájával is. Magyar Katolikus Lexikon Balázs Géza: Kolostorpálinkák

Szeged-alsóvárosi paprikakultúra

Néprajzi, helytörténeti kutatások bizonyítják, hogy a szegedi ferences kolostor kertjéből terjedt el egész Magyarországon a paprika. Több tényező révén kap szegedi karaktert a fűszernövény: a termesztéshez a legmegfelelőbb tiszai öntés talaj, annak kitűnő tápanyaga és vízháztartása, továbbá az évi 2500 óra napsütés, amely e tájra éghajlati tényezőként jellemző. A természeti tényezők után az emberi oldal is sokat számít: egyrészt a szakértelemmel végzett szelekció, illetve nemesítés és fajta-kitenyésztés, másrészt pedig az a sok évszázados tapasztalat, amely a feldolgozás minden fázisában érvényre jut a mai technológiában is. A paprikát az alsóvárosi feketeföldeken, majd később a tanyavilágban is 5000-6000 holdon több mint 5000 család termesztette. A hagyományok szerint a paprikaültetést (amit errefelé rakásnak is neveznek) a palántanevelés után Antal-napig (június 13.) fejezték be. A paprikaföldet háromszor kapálták, a „szödést” pedig Kisasszony-nap (szeptember 8.) után kezdték. A leszedett paprikát az eresz alá vagy az udvarra terítették szikkadni, majd füzérekbe fűzték, és a házak falára függesztették száradni, végül az őrlés következett. Fontos élvezeti szempont, hogy a paprika csíp-e vagy sem. Ez az 1930-as évekig nem lehetett kérdés, ugyanis eredetileg mindegyik tő csípős volt, de a század elején találtak egy genetikailag eltévedt, nem csípős palántát, amit továbbnemesítettek. A paprika termesztésével foglalkozó családok főképp a monarchia idején kiemelkedő jövedelemre tettek szert, és a paraszti polgárosodás élén jártak. Alsóvárostól Röszkéig terjedtek a hatalmas paprikaültetvények, Szegeden és környékén sok ezer gazdának, napszámosnak, valamint több paprikamalomnak és kereskedőnek biztosítva komoly megélhetést.

Bálint Sándor és a szegedi nagytáj

Bálint Sándor (1904-1980), a szakrális néprajz hazai megteremtője Szeged történetét, kultúrtörténetét, népéletét s innen tovább lépve a szegediek kirajzásait, áttelepüléseit is kutatta. Kutatásai eredményeként Szeged és a szegedi nagytáj paraszti múltja és kultúrája tekintetében egyik legjobban ismert tájegységünkké vált. Elmondható, hogy a szegedi nagytájon belül is mindegyik település miniatűr néprajzi egység. Az ö-ző tájszólás, a katolikus gyökérzetű szellemi hagyomány és tárgyi világ találó egyezése, a házakon látható napsugaras motívum, a paprikás ételek ismerete és elterjedtsége, a családi kapcsolatok elevensége, származásuk tudata mégis virtuális szegedi egységbe foglalja valamennyiüket. A helységek legnagyobb része kiszakadt az anyaváros közvetlen hatásköréből, közösségéből, és sokszor más néprajzi tájegységbe épült bele, sőt Trianon óta más államokhoz tartozik. Ez a szegedi ősöktől örökölt hagyományvilág sajátos helyi színeződésével járt együtt. A délvidéki gányófalukban jelentkeznek a szerb, bunyevác, román, német, bolgár interetnikus kapcsolatok, Békésben pedig a szlovák kölcsönhatás. Ehhez hozzávehetjük, hogy a terjeszkedő homoki nép találkozott és keveredett Halas és Kecskemét sokban egyező, de mégis más jellegeket tükröző hagyományaival. Makóval főleg a gazdasági népélet terén van sok érintkezésük. Barna Gábor: Bálint Sándor (1904–1980) : Tűnődések egy hitvalló tudós és pedagógus születési centenáriumán Bálint Sándor (1904-1980): A szögedi nemzet : a szegedi nagytáj népélete / Bálint Sándor. — 1976 Barna Gábor - Grynaeus Tamás: Egy életút példája (Száz éve született Bálint Sándor [1904-1980] ) In: Tiszatáj, 2004. (58. évf.) 8. sz. 48-56. old.

Paprikás ételek

A paprika a só mellett a leggyakrabban használt ízesítő a magyar konyhakultúrában. Az ételeinkhez egészben, törve vagy porítva kerül. Étkezési kultúránk fejlődésével a fűszerpaprika minősége, íze, zamata, színe is jó irányba változott. A 18. század végétől fokozatosan, olcsó borspótló fűszerként vált népszerűvé. Jól tanúsítják ezt a magyar nyelvterület peremén fennmaradt nyelvjárásban élő nevei is: pirosbors, veresbors, zöldbors. Először az alföldi parasztok ismerték fel, hogy a sertészsírban pirított vöröshagymához adva optimálisan oldódnak ki a fűszerpaprika-őrlemény íz- és színanyagai. Ez az úgynevezett pörköltalap, amit magyaros ételek jelentős részénél máig nagy büszkeséggel alkalmazunk. Ez a felismerés teljesen átalakította a magyar konyhát. A paprikás ételeket hagyományosan bográcsban, lassú tűzön készítik, a húst keverés helyett az edény mozgatásával forgatják. E készítésmód számon tartott mesterei a gulyások, juhászok, továbbá általában a férfiak. A lakodalmi paprikás a Dél-Alföldön többnyire nem pörkölt volt, hanem paprikás, tejfeles mártással vagy mártásban tálalt főtt hús a levesből. Mára ez is megváltozott: tradicionális helyi ünnep nehezen elképzelhető igazi, tartalmas, sűrű és csípős pörkölt nélkül. A pörköltet jellegzetes alföldi pásztorételként, parasztételként az 1780-as évektől folyamatosan említik. Gulyás néven a pörkölt a 19. század közepétől Bécs közvetítésével magyar specialitásként Közép- és Nyugat-Európa nagy részén elterjedt, ahol az étel a mienktől többé-kevésbé eltér, általában kevésbé sűrű, de mindig rövid levű húsétel és nem leves. A magyar paprika leghíresebb leveseink, továbbá párolt ételeink nélkülözhetetlen fűszere. Őseink az őrlésre és a sokáig gondot jelentő túlzott erősségre finom eljárásokat alakítottak ki, így fejlődött a csípősséget szabályozó kikészítés is. A megszikkadt paprikát hasították, azaz kézzel kivágták belőle a magját és az erezetét, majd pusztán a bőrt fűzték föl és szárították meg. A magot külön kezelték (áztatták, taposták, szárították és tárolták) és tetszés szerint adagolták őrléskor a szárított paprikahüvelyhez. Magyar Néprajzi Lexikon

Szent-Györgyi, a C-vitamin és a paprika

Szent-Györgyi Albert megfigyelte egy jellegzetes oxidációs folyamat reakciós késését, amely valamilyen redukáló anyag meglétére utal. Cambridge-ben észrevette, hogy ez a redukáló anyag a mellékvesekéregben és a citrusfélékben egyaránt előfordul, de ahhoz, hogy a kémiai felépítését is megvizsgálhassa, csak nagyon kis mennyiségben sikerült előállítania. Az is ismertté vált, hogy az emberi sejteknek szüksége van erre az anyagra, de csak növények és állatok tudják előállítani. Szent-Györgyi először az ignose nevet adta neki, de a tudományos lap szerkesztője, ahol ezt publikálni akarta, nem fogadta el az elnevezést, így a hat szénatomra utaló hexuronsav névre keresztelte. Szegedi professzorkodása idején fölismerte, hogy a paprika sokkal többet tartalmaz ebből az anyagból, mint a citrusféle gyümölcsök, így nagy mennyiség előállítását sikerült véghezvinnie. Saját szavaival: „Egy este a feleségem, Nelli, paprikát adott vacsorára. Nem volt kedvem hozzá, de ezt nem mertem megmondani neki. Eszembe jutott, hogy paprikát még sohasem vizsgáltam meg, van-e benne C-vitamin. Azt mondtam Nellinek, nem eszem meg a paprikát, hanem elviszem a laboratóriumba és megvizsgálom.” A korábbi grammnyi mennyiség helyett egyszeriben kilónyi állt a rendelkezésére. Felfedezték, hogy gyógyítani lehet vele a skorbutot (tengerimalacokon kísérletezett sikeresen Szent-Györgyi), vagyis a hexuronsav azonos a C-vitaminnal (C6H8O6). Ekkor keresztelte el véglegesen aszkorbinsav névre. 1937-ben kapta meg a Nobel-díjat a biológiai égésfolyamatok, különösképpen a C-vitamin és a fumársavkatalízis szerepének terén tett felfedezéseiért. Ő volt az egyetlen magyar tudós, aki itthon végzett tevékenységéért kapott Nobel-díjat. Van Vollenhovenné Kenessey Ilona: Szent-Györgyi Albert, In.: Mikes International, 2005. (5. évf.) 2. sz. Nagy Ferenc: Szent-Györgyi Albert és a magyar Nobel-díjasok. Budapest: Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségi Kamarája, 1993.

Szent-Györgyi és Klebelsberg

Az 1920-as években többszöri megkeresés után Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, szegedi országgyűlési képviselő hívta haza Angliából Szent-Györgyi Albertet, és tette meg Szegeden a biokémia vezető professzorává. Ő biztosított Szent-Györgyi számára olyan kutatói körülményeket, amelyek elvezettek a biokémikus 1937. évi orvosi Nobel-díjához (melyet sajnos Klebelsberg már nem élt meg). Szent-Györgyi mindig nagyrabecsüléssel és hálával gondolt rá. „Neki köszönhetem, hogy visszajöttem Magyarországra, neki köszönhetem a Nobel-díjamat is!" – vallotta a szegedi tudós. Szent-Györgyi Albert Klebelsberget nagy műveltségű, magas intelligenciájú embernek írta le. Beszámolt arról, mennyire meglepte őt, hogy beszélgetéseik alkalmával egy-egy természettudományos probléma felvetését milyen hamar és a lényeget látóan értette meg a miniszter, aki pedig nem volt természettudományos műveltségű szakember, mivel társadalomtudományokkal foglalkozott. Szent-Györgyi amerikai dolgozószobájában még az 1980-as évek első felében is ott függött Klebelsberg fényképe, és alatta mindig ott állt egy cserép friss élő virág. 1923-tól Klebelsberg törvényjavaslata alapján a szegedi tudós a Magyar Tudományos Akadémia minden korábbinál magasabb összegű anyagi támogatásában részesült. Amikor a professzor értesült arról, hogy neki ítélték a Nobel-díjat, első útja a szegedi dóm altemplomjában lévő Klebelsberg-sírhoz vezetett. Rosta István: Eszményekkel, illúziók nélkül, In: Újember, 2012.